December hatodika a gyerekek számára egyet jelent a Mikulás érkezésével, aki ajándékokat hoz számukra. A felnőttek többsége tudja, hogy kitalált alakja a később szentté avatott Miklós kis-ázsiai püspökre vezethető vissza, aki a hagyomány szerint többször is segítette a gyermekeket, családokat. A kicsik megajándékozása és Miklós napja sem véletlenül esik hatodikára, a legenda szerint ugyanis a püspök azon a napon hunyt el.
A Mikulás által való ajándékozásnak megvoltak a magyar népies hagyományai is. Leginkább a Dunántúlon és a magyarok által lakott területek északi részén alakult ki az úgynevezett Mikulás-járás. A beöltözött Mikulás kíséretével együtt olyan házakba tért be, ahol gyerekek is laktak. Vizsgáztatta és imádkoztatta őket, majd viselkedésük és tudásuk szerint jutalmazta, vagy a kíséretében lévő krampusszal/ördöggel virgáccsal fenyítette őket.
A Mikulás-járásnak főleg az Észak-Dunántúlon, az Ipoly mentén és a Csallóközben, kialakult egy alakoskodós változata is, amelynek során a december 6. előtti estén egy álarcos, láncos, gyakran szalmába burkolt Mikulás ijesztgette a gyermekeket és a fonóházbelieket. Ezt a félelmet keltő házról házra járást később megtiltották. A Vas vármegyei Csepregen 1785-ben kiadott tilalomban az alábbiakat olvashatjuk: „Minekutána ősi időktől fogva tapasztaltatott, hogy némelyek a lakosok közül a Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben különféle öltözetekben és álarcokban járnak házról házra, s a gyenge gyermekeket is helyes elmével ellenkező, ijesztő, csúfos figurákkal rettegtetik, keményen meghagyatik, hogy senki a lakosok közül úgy gyermekeinek mint alattvalóinak ezentúl meg ne bátorkodjék engedni Szent Miklós előtti este az ily színes öltözetekben való járást.”
Más területeken a falusi férfiak hosszú bundájukat kifordították, bekormozták az arcukat mint az ördögök, kenderszakállt ragasztottak, lánccal kötötték körül a derekukat, s azzal hatalmas zajt keltve ijesztgették a gyerekeket az utcákon és az otthonokban.
A Beregi Múzeum Fotótárában található fényképek azonban nem ilyen Mikulásokat örökítettek meg. Az 1987-ben készült fotón két kisfiú, Fogarasi Péter és Huszár Norbert látható a Múzeum előtt. Közöttük a Mikulás bőrébe bújt Baráth Béla tákosi lakos ül, aki nem kizárt, hogy ismerhette ezt a Miklós-napi alakoskodást. Vagy egyszerűen csak nem jutott hozzá jobb maskarához. A fényképről ugyanis nem egy megszokott, hanem egy már-már bizarr és ijesztő Mikulás néz vissza ránk. A két gyermek komoly arccal és kissé félszegen ül mellette, talán maguk is meglepődtek a kinézetén. Minden bizonnyal ők sem így képzelték el, és valószínűleg nem is láttak még ilyen ajándékhozót. Huszár Mihályné a fél szemét feketével letakaró szemüveges Mikulást ugyanis vastag munkáskesztyűben, hosszú, díszes papírsapkában, kenderszakállal és hosszú fekete ruhában kapta lencsevégre, aki puttony helyett egy nagy csíkos tarisznyát vitt magával.
Fogarasi Péter és Huszár Norbert a mikulással
(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)
A fotó jól tükrözi az 1987 december eleji enyhe, fagymentes időjárást. Az akkori, átlagosan 2 és 7 fok közötti nappali hőmérséklet kedvezett a mezőgazdasági és a kerti munkáknak. Az emberek örülhettek a jó időnek, de bizonyára élt még az emlékezetükben az év eleji országos téli katasztrófahelyzet, amikor a 3 napig tartó havazás miatt a nagyvárosok és a kistelepülések is a hó fogságába kerültek. Hogy volt-e valami a Mikulás tarisznyájában, azt a gyerekek nem tudták meg, mivel nem látható a kezükben ajándék. De nem is tölthettek sok időt a társaságában, mert egyszer csak felpattant az egyik szép faragással díszített padról és két felnőtt társaságában sietve távozott a kis ABC felé.
(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)
A Beregi Múzeum történeti gyűjteményében iskolai szemléltető képen is feltűnik a Mikulás alakja. A Jön a mikulás című faliképet Varga Emilné Kovács Erzsébet pedagógus környezetismeret tanításához néhány évtizeddel korábban, 1950-ben készítette, amit később a Múzeumnak ajándékozott.
(Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye)
A fiatalabbak kevésbé, az idősebbek jobban emlékeznek arra, hogy a második világháború utáni szocialista rendszer egyházellenes politikája miatt 1945-től 1988-ig a Mikulásból szovjet mintára Gyed Moroz azaz Fagy Apó, magyarosítva Télapó lett. A vallásellenes propaganda áldozatává vált a karácsony is, amelyből társadalmi ünnepet kívánt csinálni, így vált fenyőünneppé.
Orosz Ferenc, a Szabolcs-Szatmári Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága oktatási és népművelési osztályának vezetője 1950. november 23-án iratot küldött a megyében működő összes akkori óvoda és általános iskola vezetőjének, amelyben Télapó és fenyőfa ünnepség rendezésére kötelezte az intézményeket. A Télapó ünnepélyt óvodák esetében december 5-én délelőtt, az általános iskolák alsó tagozatos tanulói részére pedig délután 4 órakor kellett tartani. A műsort a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium juttatta le, amelyet az óvodások és az általános iskolák felső tagozatos tanulói külön-külön, de az intézményekben működő Szülői Munkaközösségekkel közösen adtak elő. Hogy a Télapónak ne legyen ”konkurenciája” kérték, hogy „A szülők és a gyermekek Mikulásnak ne öltözzenek fel.” Az óvodákban és az általános iskolákban „vidám, tarka, műsoros, hangulatos Fenyőfa-Délutánt” is rendezni kellett. Mindkét ünnepély esetében megajándékozták a kicsiket. Előírás volt az is, hogy az „ajándék ne legyen sok, de minden gyermek egyformán részesüljön belőle” és „Ahol helyileg meg tudják szervezni, ott a Szülői Munkaközösség vendégelje meg a fenyőfa alatt a gyermekeket.”
A gergelyiugornyai általános iskola által 1968-ban a Beregi Múzeum számára ajándékozott iratból azt is megtudhatjuk, hogy a fenyőfa ünnepségekre az óvodásoknak december 23-án, az iskolásoknak december 25-én délután 4 órakor került sor. Az egyéni számokból álló műsort az Úttörő Központ december 19-ére juttatta el az iskolákhoz. A tanulók kevés időt tölthettek együtt karácsonykor a családjukkal, mert a műsor betanulását és a próbákat december 23-án és 24-én délutánra időzítették. Ezt azzal indokolták, hogy az iskolásokat ne vonják el a tanulástól.
Az idősebb tanulók karácsony másnapján sem maradhattak otthon. Orosz Ferenc ugyanis arról is tájékoztatta a gergelyiugornyai iskolaigazgatót, hogy „December 26-án délelőttre az úttörők sportünnepélyeket rendezzenek a tanulóifjúság minél nagyobb részvételével, 26-án délután pedig sport-záróünnepélyt”, amelyen a nyeremény sportérmeket osztották ki. Természetesen az ünnepek ”átnevezése” nem volt sikeres, otthon ugyanúgy használták a Mikulás és a karácsony szavakat, illetve a Jézuska hozta a karácsonyi ajándékot.
A Télapó még az 1980-as évek végén is járt az iskolákba. 1989 decemberében a vásárosnaményi, akkor még 1. sz. általános iskola 2. d osztályát is meglátogatta. Ének-zene tagozatos tanulókként természetes volt számunkra, hogy furulya és xilofon hangszerek kíséretével dalokkal is kedveskedtünk számára. Akik pedig nem énekeltek, verseket szavaltak neki.
Mikulás ünnepség a 2. d osztályban
(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)
Miután a Mikulás puttonyából mindenki megkapta a csomagját, kezdetét vette a zenés-táncos mulatság. Osztálytársaink mellett tanítóinkkal, Molnár Károlyné Marika és Boda Istvánné Jutka nénivel is roptuk a táncot. Pihenésképpen játékos vetélkedőkben vehettünk részt, s kiderült ki a legügyesebb a ”csü-csü-csüccs” és a cukorevő versenyben. A számomra kedves emléket jelentő ünnepségen néhány szülő mellett kisdobosok lévén a Mókus őrs vezetői, Nagy Lívia, Bittner Bernadett és Majoros Lívia is jelen voltak.
Mikulás ünnepség a 2. d osztályban
(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)
A Télapó mindig gondol az idősekre is. Néhány évvel korábban, a Kelet-Magyarország 1987. december 9-ei számában a vásárosnaményi idősek klubja gondozottai és dolgozói által közzétett rövid írás arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a „vásárosnaményi idősek klubjába is bekopogott a nagyszakállú, pirosköpenyes Mikulás. Puttonyát a Vörös Csillag Termelőszövetkezet, a Szabolcs-Volán Vállalat »Keleti fény« szocialista brigádja, az üveggyár Zalka Máté szocialista brigádja, az általános iskola úttörőcsapata, a TISZAPACK GT. »Kölcsey Ferenc« szocialista brigádja és a Beregi Múzeum munkatársai töltötték tele.” Minden évben, így 1987 decemberében is ajándékkal és műsorral köszöntötték a klub tagjait, akik hálásan köszönték meg a szeretetet.
Ahogy az újságban olvasható írás is utalt rá, korábban sem feledkezett meg róluk a Mikulás. A Vezse Sándorné által 1986-ban készített fényképek az ajándékcsomagok átadása mellett a vidám együttlét pillanatait is megörökítették.
Mi köze egymáshoz a popcornnak, a bioüzemanyagnak, a szarvasmarha-takarmánynak és az angyalkának a karácsonyfa tetején? A közös nevező a kukorica, más néven tengeri. Vagy málé. Vagy törökbúza.
Ez a növény ha nem is száz, de sok oldalát megmutatta már, évszázadok óta részét képezi az emberi környezetnek, táplálkozásnak.
A közép-amerikai indiánok szent növényként tisztelték, hiszen létük függött a „napmagtól”, ahogy ők nevezték. A 15-16. században tengeri úton került Európába, a 17. században Magyarországra is. Először dísznövényként tekintettek rá, majd fokozatosan vált termése emberi élelemmé, valamint termése és levele állati takarmánnyá. És még sok minden mássá…
Vetés kézzel. Üvegdiakép 1910-ből
Vetésére április 24-ét, Szent György napját tartották alkalmas időpontnak, ez kezdetben kézi vetéssel, majd kapával vagy házilag fából barkácsolt tengerivető-géppel történhetett.
Ekére szerelhető, fából készült vetőgép Panyoláról
Az első kapálásoknál a sűrűre vetett sorokat ritkították, összegyűjtve a háziállatok részesültek először a zsenge növényből mint csalamádé. A sorok között megtermett a paszuly, a paradicsom, a tök vagy a napraforgó. Az illetéktelenektől csősz őrizte a kukoricást, akit megállapodás alapján terményben fizettek a gazdák.
Ősszel a növény megfeketedett bajuszával, lelógó csövével jelezte, hogy elérkezett a törés ideje. Az érett fejeket a csőborító levéllel, csuhéval vagy anélkül törték le a szárról, majd zsákokba, szekérre rakva vitték haza. Ha csuhéval törték, akkor otthon, az udvaron következett a tengerifosztás vagy hántás: a rokonság, komaság közösen szabadították meg a csöveket a suskától, csuhétól, közben beszélgettek, tréfálkoztak, daloltak.
Tengeritörés után, zsákolás előtt. Gergelyiugornya, 1973.
A lehántolt csöveket tovább szárították az eresz alá kötve, vagy a padon (padláson) felkötve, kiterítve. A megszáradt kukoricát ezután ácsolt vagy vesszőből font góréban tárolták.
Milotai tornácos ház száradó kukoricával 1981-ben
Vesszőből font tengerigóré a végfelhasználókkal 1973-ban Tiszavidon
Téli esték társas munkája volt a morzsolás. Morzsolóval vagy a gyalogszék oldalába vert vaslemezzel, de ha mással nem, egy üres csutkával dörzsölték, fejtették le a sárga magokat, amit aztán vagy kézi darálón vagy a helyi malomban daráltak, őröltek darává vagy lisztté.
Különféle tengerimorzsolók
Fontos szerepet töltött be a mindennapi táplálkozásban, készítették sülve, főve: a búzalisztet szaporították vele kenyérsütésnél, készült belőle puliszka lekvárral, tejjel, káposztával, tepertővel, tengeri poc, málé, kása hagymával, tejföllel, tengerikásás töltött káposzta. De csemegének is kiváló volt pattogtatva, zsengén sült vagy főtt kukoricaként.
Tengeri poc főzés a múzeumi spóron
Takarmányként az aprójószágnak (tyúk, kacsa, liba) morzsolva vagy dara formájában, a lábasjószágnak (tehén, ló, disznó) morzsolva vagy csövesen adták.
Daraszállítás kerékpáron Gergelyiugornyán 1969-ben
De a kukoricának nemcsak a szeme szolgált takarmányként. A levágott leveles szárakat összekötve, kévében tárolták az ól végében vagy törekesben, majd innen adagolták az istálló lakóinak.
A lerágott szárakat ismét összegyűjtötték, innentől kezdve ízékként a kemence vagy a spór felfűtésére használták a csupasz csutkákkal együtt.
Csutkaízék hordás. Baráth Sándor szobra
A csuhé, a suska sem ment kárba: a legszebbeket összegyűjtve az ügyes kezű asszonyok, lányok mindenféle használati tárgyat fontak, például lábtörlőt, szatyrot, kosarat… A kislányok a csutkából babát készítettek, csuhéruhát adtak rá, a kukorica bajszából lett a haja. A fiúk a szárából hegedűt alakítottak, a csutkájából tornyot, a csutkaállatkáknak ólat építettek. Karácsonykor pattogatott kukorica füzér díszítette a csuhéangyal és az aranydió mellett a kis karácsonyfákat.
A falusi iskolákban is megjelent a kukorica: a vékony szárából készült számolópálcikák segítették a számtan megértését, de az osztályterem sarkában a komisz vagy málészájú diákok is könnyen a térdük alatt érezhették mondjuk a lófogú tengeri nem épp áldásos hatását.
Csuhészatyor (1930 körül Vásárosnaményban készült) kukoricaszár-számolópálcákkal
A szinte mindig kéznél lévő növényt egyfajta gyógynövényként is kiismerték a falusi emberek: Tiszaszalkán például a gennyes sebre meleg puliszkát tettek, ami elősegítette a seb tisztulását, gyógyulását. De egyes részeiből – például bajuszából – készült főzeteket, teákat ilyen-olyan nyavalyákra régóta alkalmazzák, pehelyként, szirupként, olajként ma is közkedvelt.
A kukorica nem ad lejjebb sokoldalúságából, hiszen továbbra is népszerű emberek és haszonállatok körében, de a belőle nyert keményítő is fontos élelmiszeripari alapanyag. Újabban biológiailag megújuló energiaforrásként bioüzemanyagok és különböző komposztálható termékek előállítására használják, valamint a kozmetikai ipar is kiaknázza jótékony hatásait. Szóval nemcsak a múltban töltött be fontos szerepet, de valószínűleg a jövőben is – ha nem is száz –, de még jó pár felhasználási módja felfedezésre vár.
Dohányvágó kés csutka nyéllel Hetéből, 1950-ből
Szöveg: Szász Csaba
Fotók: Beregi Múzeum Fotótára, Beregi Múzeum Iskolatörténeti Gyűjteménye, Beregi Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, Szász Csaba
„...Nem csak maga a tojás, hanem annak hagyományos díszítése is kifejezi a tavaszi újjáéledést és annak örömét. (...) Készítőjük nem a maga rajzoló művészetét adja, hanem a természettől készen kapott formát varázsolja rá a húsvéti tojásra. A legkorábban megjelenő zöld levélkék, bürökfélék, petrezselyem, salátaboglárka levélkék nyomata kerül rá a tojásra.” Írta 1978-ban Csiszár Árpád a leveles hímes tojásokról.
A viaszos technikát így jegyezte le: „...A gondosan megmosott nyers tojásra olvadt viasszal írnak mintákat. Az írás kicével történik. (…) Virágokat rajzolnak a tojásra. Gyakori a tulipán, a boglárkaszerű virág, de sokszor csak rozmaring ág sikeredik. (…) Sokszor monogramot, évszámot, vagy nevet, a készítő keresztnevét, vagy annak a fiúnak a keresztnevét, akinek a tojást szánta. Sokszor írják rá, hogy »Emlék«” Egyebek mellett ezeket jegyezte le a húsvéti hímesekről múzeumunk alapítója.
Az alábbi videó pedig segítséget nyújt azoknak, akik kipróbálnák a hagyományosan készülő hímes tojásokat az itt található minták alapján.
A múzeumi raktárakban lassan 6 évtizede gyűlő műtárgyak előbb vagy utóbb szinte kivétel nélkül a fényképezőgép elé kerülnek. Ennek több oka is van. A tárgyak dokumentálásán és a Digitális Múzeum fejlesztésén túl egy prózai ok: a kíváncsiság. Hogy mik vannak?
Folytatjuk írásunkat, amelyben Vásárosnamény történetének régi decemberi eseményeiből szemezgetünk.
Az előző bejegyzésben már olvashattak arról, hogy településünk történetében fontos volt az 1904 decemberében megnyitott Nyíregyháza-Vásárosnamény és az 1905-ben átadott Nagykároly-Csap vasútvonal. Hajdan is előfordult, hogy a leesett nagyobb mennyiségű hó fennakadást okozott a vasúti közlekedésben. 1925 decemberében néhány nappal karácsony előtt nagy szélvihar miatt hóakadály alakult ki és elakadtak a vonatok, a reggeli szerelvények a megyeszékhely és Vásárosnamény között sem tudtak közlekedni. Az erős északi szél megnehezítette a pályák megtisztítását és bizonytalanná tette az akadályok elhárítását.
1928 végén fontos közigazgatási változás történt a településünk életében, az akkori igazságügyminiszter ugyanis 1929. január 1-jétől „a vásárosnaményi királyi járásbíróság területére Vásárosnamény székhellyel külön királyi közjegyzői állást rendszeresített.” A Debreceni Közjegyzői Kamarához tartozó állásra a miniszter ardaidr. Janka Sándor ügyvédet nevezte ki, ami „Csonka Bereg közönségének körében a legnagyobb megelégedést váltotta ki, mert Dr. Janka Sándor egyénisége és eddigi társadalmi tevékenysége eddig is általános elismeréssel találkozott.”
dr. Janka Sándor ügyvéd
Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye
Első közjegyzőnk tagja volt az itteni református egyház presbitériumának, a község képviselő-testületének és Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye törvényhatósági bizottságának. A megye tiszteletbeli főügyészének is mondhatta magát. Később, 1938-ban áthelyezték Orosházára.
Talán az ünnepek meghittsége miatt, de a fiatalok régen is szívesen tartották eljegyzésüket decemberben. 1925-ben a Vásárosnaményban élő Rell Ferenc a munkácsi születésű Stetz Bertus, Neuwirth Sándor pedig a nagyváradi Goldstein Herminke mellett kötelezte el magát. Egy évvel később az Egyesült Nyírmadai Takarékpénztár és Gazdasági Bank Rt. vezérigazgatója, Stein Zoltán Vásárosnaményból választott magának menyasszonyt, Csillag Annuska személyében. 1928-ban az Újfehértón élő Grád Ármin jegyese az itt élő Kesztenbaum Friduska lett, dr. Salamon Mihály pedig 1937-ben jegyezte el a nagyecsedi Frenkel Böskét. Kelemen Gyula vásárosnaményi esperes-lelkipásztor leánya, Kelemen Ica 1940 karácsonyán mondott igent a békési járás akkori tiszteletbeli főszolgabírójának, dr. Kovács Bélának.
Az 1920-as évektől Vásárosnamény egyetlen órása és ékszerésze Genád Sámuel volt. 1929 januárjában „csődönkívüli kényszeregyességi eljárás” indult ellene, és júliusban a „jóváhagyott egyesség szerint tartozásai 50%-át nyolc havi részletben” kellett fizetnie.
Vásárosnaményban számos egylet – többek közlött Református Nőegylet, Református Leányegylet, Római Katolikus Oltáregylet és Izraelita Nőegylet – is működött. A Református Nőegylet karácsonykor szeretet-csomagokat adott a nélkülözésben élő családoknak. 1939-ben sem volt ez máshogy, amikor „az egyházközség 45 családja kapott lisztet, szalonnát, cukrot, árpakását, tüzelőfát és téli ruhadarabokat.” Emellett dr. Tomcsányi Vilmos Pál felesége, Vladár Erzsébet – aki a Beregi Református Leányegyesületek Szövetségének a díszelnöke is volt – adományának köszönhetően „az állami elemi iskola református növendékei közül mintegy 60 gyermek részesült ruhasegélyben.”
1947 szilvesztere emlékezetes lehet a köztünk élő idősek számára, ám nem a jókedv és a közeli újév öröme miatt: a Tivadaron lévő vízmérce fölött 370 méterrel húzódó töltést a Tisza egy szakaszon átszakította. Az árvíz első hulláma néhány nap múlva elérte Gergelyiugornyát is, ahonnan a lakosság nagy része Beregszászon lelt ideiglenes menedékre. Vásárosnaményból csak rohamcsónak segítségével lehetett eljutni Gergelyibe, „ahol az első árvíz ugyancsak nagy károkat okozott. A második ár érkezésének hírére férfi, asszony és gyermek 24 órán át építette a nyúlgátat. 250 ember 24 óra alatt négyezer köbméter földet mozgatott meg.” Később elrendelték Gergelyi és Ugornya kiürítését, „a vásárosnaményi járási főjegyző a rend fenntartására és a védekezésre kétszáz rendőrt és négyszáz főnyi katonaságot kért sürgősen.” Csonka Bereg települései közül Beregdaróc, Barabás, Beregsurány és Tarpa nem szenvedett kárt. Az árvíz idején Naményban, Fehérgyarmaton és Kisaron egészségügyi szolgálat működött.
A Népszabadság 1970. december 24-ei számában arról számolt be, hogy a vasútállomást a kórházzal összekötő Hajnal utcában házépítés alkalmával vasból készült fegyverek – többek között lándzsahegyek és kard – kerültek felszínre. A Kr. u. II. és IV. század közötti időből származó tárgyakat az itt élő vandálok használhatták. A leleteket a Beregi Múzeumba látogatók a Tomcsányi-kastélyban közelebbről is megtekinthetik.
Vandál fegyverek a Beregi Múzeumban
Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye
A Tisza vásárosnaményi szakaszán 1972 decemberében vette kezdetét az a munka, amelynek során a fürödni és kikapcsolódni vágyók részére Gergelyiugornyán kialakításra került a ma is kedvelt üdülőtelep.
1984-1985 telén több dolog is lázban tartotta a helyi lakosságot. 1984-ben már javában folyt több nagy volumenű fejlesztés. A hideg idő ellenére sem állt le az új lakóházak építése az egykori Mező Imre körút végén, ahová az akkori tervek szerint 1985-ben költözhettek be a lakók.
Lakóházak építése a Mező Imre körúton (1984)
Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye
A település központjában 1984 karácsonyán kívánták megnyitni az ÁFÉSZ új ABC-áruházát, ám a 30 millió forintos beruházás nem készült el időre. Az ÁFÉSZ akkori elnöke, Gergely Ferenc úgy vélte, hogy az 1400 négyzetméter alapterületű épületet „nyugodtabb körülmények között, az ünnepi csúcs elmúltával” nyitják majd meg, ami „körülbelül februárra várható.” A Beregi Múzeum Fotótárában lévő fénykép tanúsága szerint ez valóban akkor történhetett: a kép ugyanis télen készült és a bejárat közelében álló fához támasztott megállító tábla „farsangi diszkó”-ba hívta a fiatalokat.
Az új ABC megnyitása (1985)
Forrás: Beregi Múzeum Fotótára
1994-ben is fontos változás történt a város életében, amelynek valószínűleg jóval kevésbé örültek az emberek, mint az új ABC megnyitásának. Különösen azért, mert mindez karácsony előtt néhány nappal történt. A MATÁV Rt. Debreceni Igazgatósága arról tájékoztatta az embereket, hogy „december 22-én délután 3 órától Vásárosnamény körzetszáma 44-esről 45-ösre változik.” Ez azonban nem érintette az előfizetők hat jegyből álló hívószámát. Azt is tudatták, hogy „a változásról a szövegbemondó automata tájékoztatja majd a telefonálókat.”
1997. december 20-án „színes, forgatagos esemény színhelye” lehetett a város központjában lévő Marianna Center Üzletház étterme. A Kelet-Magyarország néhány nappal korábban a részletekről is tájékoztatást adott: „Itt rendezik meg ugyanis a cigánybált, Namény csillagaival. Az összejövetelen több művész és közéleti személyiség is részt vesz. Közreműködnek a 100 Tagú Cigányzenekar sztárjai és Raduly József a zenekar elnöke. Ott lesz Bangó Margit is, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszttel kitüntetett dalénekese. A meghívottak között szerepel Nagy Ágnes is, Magyarország szépségkirálynője, valamint Farkas Flórián, az Országos Kisebbségi Önkormányzat elnöke. A bálon fellép Szabó Jenő gitárművész is. Az est során a cigányzenekar elnöke kitüntető diplomákat adományoz Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legkiválóbb muzsikusainak, művészeinek. A kivilágos-kivirradtig tartó mulatságon szépségkirálynő-választást és táncversenyt is rendeznek. Érdemes lesz a lányoknak ezen részt venni, mert a zsűribe várják Fási Ádámot, a Miss Universe Hungary licenc igazgatóját is.” A bál este nyolc órakor vette kezdetét.
December az év talán leginkább várt hónapja. Az adventi készülődés és lecsendesülés ideje ez, amikor lelkünk mellett a természet is lelassul. Településünk történetében azonban több társadalmi, közigazgatási, kulturális és egyéb esemény éppen karácsony havában történt.
Vásárosnamény (fejlődés)történetében a 19. század végén és a 20. század elején több fontos dolgot is említhetünk. 1895 augusztusában például megkezdődött a Kraszna szabályozása, s a munkásoknak és a mérnököknek köszönhetően igencsak felélénkült az élet Naményban és környékén. Az Ecsedi-láp lecsapolása érdekében Gilvács-Kismajténytól egy új – többek között Mérk, Nagyecsed, Kocsord, Nagydobos, Olcsva és Vitka községek határát is érintő – Kraszna-csatorna került kialakításra. A Kocsord és Olcsva között a régi medrében hömpölygő Kraszna így Vitka után, Vásárosnamény fölött ömlik a Tiszába.
ABereg nevű társadalmi és megyei érdekű hetilap karácsonyi, 1895. december 24-ei számában már arról számolt be, hogy a munkálatok településünk és Vitka határában is befejeződtek, és már Olcsvánál dolgoznak. Azt is megtudhatjuk, hogy az új meder kialakításának kezdetétől megnőtt a bűncselekmények száma, a munkások ugyanis gyakran meglopták egymást, de a csendőröknek mindig sikerült a tettesek nyomára akadni.
A már 1357-től vásártartási joggal rendelkező Namény – amelyre „vásáros” előtagja utal –, és a környékbeli lakosok számára valóban fontosak voltak a vásárok. A vásártartási joggal minden bizonnyal mezővárosi rangra emelkedett településünkön évi és heti vásárokat is tartottak. Az évi négy a Húshagyó, Medárd, Kisasszony és Luca napját magában foglaló, vagy az azt követő héten volt, és mindig hétfőre esett. Ekkor a kirakodóvásár mellett sokszor állatvásárt is tartottak, amelyekről az 1800-as évek második felétől a hírlapok, értesítők, naptárak és kalendáriumok is tájékoztatást adtak az embereknek. Gyakran nemcsak azok időpontját tudatták az olvasókkal, hanem az állatok felhajtásának távolságát is, amely mindig változó volt. Vásárosnaményban ló esetében 700, marha és sertés esetében 1500 métert is jelenthetett. Állatot a heti vásárok alkalmával is vehettek az emberek, amelyeket keddenként tartottak.
Sertésszállítás ekhós szekéren a vásárosnaményi vásáron (1969)
Forrás: Beregi Múzeum Fotótára
Luca napja azonban nemcsak a vásárok miatt érdekes Namény történetében. Városunk fejlődése szempontjából kiemelkedő fontossággal bírt a Vásárosnaményt Nyíregyházával és a Nagykárolyt Csappal összekötő vasútvonalak megépítése. Az elsőt – annak 1904. december 12-én pezsgős palackok durrogtatása közben történt műtanrendőri bejárása után – december 13-án, Luca napján nyitották meg az utasok számára.
A másik vonalnak szintén köze van Luca napjához. Szatmár vármegye törvényhatósági bizottsága ugyanis pár évvel korábban, 1899. december 13-án délután 4 órakor megtartott értekezletén tárgyalta az egykor 87 km hosszú Nagykároly és Csap közötti helyi érdekű vasútvonal kiépítésének javaslatát. Nagy László alispán úgy vélte, hogy a vasútvonal kiépítésére felvett 150.000 forint kisebb terhet jelentett a vármegye számára mintha utat építettek volna Vásárosnamény és Mátészalka között. A két végállomáson kívül 16 állomást terveztek, amelyek közül Vitkát rakodóállomásként, Vásárosnaményt pedig vízállomásként említették. A vonal részeként ma is működő Nagykároly-Záhony vonalat 1905-ben azonban nem Luca napján, hanem szeptember 27-én nyitották meg.
Vásárosnamény térségében régebben nagymértékű dohánytermesztés folyt, amelyet 1993-ig az 1853-ban már biztosan működő helyi dohánybeváltó hivatalban vettek át a termelőktől. A beváltás mindig télen volt és gyakran már decemberben elkezdődött, s általában közel 2 hónapig tartott. Az 1904-ben Nyíregyháza és Vásárosnamény között megépült vasút nemcsak azért volt fontos, mert a két település így közvetlen kapcsolatba kerülhetett egymással, hanem ettől kezdve az itteni dohánybeváltó hivatal teljes készletét már nem Kisvárdán keresztül, hanem Vásárosnaményból közvetlen felrakodással szállították a Nyírség központjába. Ennek megkönnyítésére 1905-ben megépítették a ma is látható, de már nem üzemelő, dohánybeváltótól a vasútállomásig tartó iparvágányt.
A régi szokások, hagyományok tekintetében karácsonyhoz kapcsolódó szokás a kántálás. A karácsonyesti kántálók énekétől régen szinte hangosak voltak a települések, napjainkban sajnos már alig hallani ilyet.
Gombita Sándor egykori vásárosnaményi lakos elmondása szerint a 6 és 12 év közötti gyerekek és fiatalok már karácsony előtt több héttel készültek a Szentestén való kántálásra, megszervezték, hogy hány főből fog állni a csoport és kiket fognak felkeresni. A csillagfényes estén a havas utcákat járva nagy örömmel keresték fel a rokonokat, ismerősöket és a közelükben élő szomszédokat. Ablakaik alatt elénekelték a Mennyből az angyal-t, a csoport legidősebb tagja pedig boldog karácsonyi ünnepet kívánt a ház lakóinak, akik a behívott kántálókat dióval, aszalt szilvával, ritkábban aprósüteménnyel kínálták meg.
Néhány háznál pénzt is kaptak, amiből később aprócukrot vásároltak a gyerekek. Ezen az estén olykor az is előfordult, hogy pár „rosszcsont” fiú egy ütött-kopott fazékkal vagy edénnyel csörömpölt, s huncutságból oda dobták annak a háznak az ajtófélfájához vagy küszöbéhez, ahol előző évben nem kaptak semmit, majd elszaladtak onnan.
Ahogy' a vásárosnaményi gyerekek sem felejtették el, hogy hol hívták be őket és hol nem, úgy minden bizonnyal Fried Ármin mátészalkai nagybérlő számára is emlékezetes maradt 1912 karácsonya. A Mátészalka nevű hetilap tájékoztatása szerint az ünnep alkalmával meglátogatta Grün Dezső vásárosnaményi földbirtokost és családját. A vendéglátás ellen nem is volt kifogása, annál inkább meglepte a helyi kántáló gyerekek kifinomult ízlése. A családfő – az izraelita hitközség elnöke és a helyi képviselő-testület tagja – ugyanis vendége úti bőröndjét az előszobában helyezte el.
Grün Dezső vásárosnaményi földbirtokos
Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye
Az est folyamán az egyik kántáló csoport tagja kevesellhette az ott kapott ellátást, ezért kiegészítette azt a szép kivitelezésű bőrönddel és annak teljes tartalmával. Fried Ármin „csak másnap, midőn távozni készült, vette észre, hogy bőröndjét – elkántálták”. A csendőrség kereste a az elkövetőket, de az említésre méltó eredménynek minden bizonnyal „ők is kántálhattak”.
A Bereg – ahogy arról régészeti kiállításunk is tanúskodik – ősidők óta lakott terület, így múzeumunk az elmúlt lassan hat évtized alatt számos, gyűjtőterületünkről előkerült lelettel gazdagodott. Viszont az 1980-ban a Beregi Múzeumba kerülő régészeti lelet, amely az akkori szovjet határnál, a Csaronda-patak töltéséből vagy a Lónyához tartozó Bagolyszállásról került elő, valószínűleg a megtalálókat (leszámítva a kutyát, ami a földből kikaparta) és a muzeológusokat is gondolkodóba ejtette.
A korábban elindított, Vásárosnamény régi épületeit és az esetlegesen hozzájuk köthető személyeket bemutató sorozat folytatásában is településünk első patikaházáról és annak gyógyszerészeiről olvashatnak. A témáról – amely ezzel a résszel lezárásra kerül – igen gazdag anyag áll rendelkezésünkre, különösen p. Buday Ferenc gyógyszerészről.
„…erős veszedelmes orvosságokat, de kivált mérget […] sem magam ki nem adok, se kiadatni nem engedek.” (egy 1801-es gyógyszerészi eskü szövege – részlet)
Előző írásomban elindított, Vásárosnamény régi épületeit és az esetlegesen hozzájuk köthető személyeket bemutató sorozat folytatásában is településünk első patikaházáról és annak gyógyszerészeiről olvashatnak. A témáról ugyanis igen gazdag anyag áll rendelkezésünkre.
A Beregi Múzeum mindig fontosnak tartotta a helytörténet kutatását, anyagának bővítését és publikálását. Ennek apropóján sorozatot indítunk, melynek révén Vásárosnamény lakói jobban megismerhetik városunk régi épületeit és az esetlegesen hozzájuk köthető személyeket.
1986 novembere lehetett. Borongós, hűvös őszi nap, olyan amikor az embernek az orrát sincs kedve kidugni az otthonából. Így volt ezzel ezen a délutánon Csiszár Árpád is, a Beregi Múzeum alapítója és egykori igazgatója. Ott ült az öreg napjaira berendezett társasházi lakásának nappalijában és úgy döntött, hogy a délutáni sétát másnapra halasztja.
2002-ben kerülök a Beregi Múzeum munkatársi csapatába, eleinte félállásban. Ekkor még a múzeumban dolgozik a legendás múzeumalapító Csiszár Árpád két lánya is. Az idősebb etnográfusi kutatómunkája mellett ekkor még az intézmény igazgatásáért is felelős, a kisebbik a múzeum mindennapi teendőin felül textil-szakrestaurátor.
Ha megkérdezzük az embereket, mi jut eszükbe május utolsó vasárnapjával kapcsolatban, a legtöbben szinte rögtön a gyermekeket és a Nemzetközi Gyermeknapot említik. 1924 óta azonban május utolsó vasárnapja az emlékezésről is szól, ekkor tartják ugyanis a Magyar Hősök Emlékünnepét. Bár 2001 óta újra hivatalos ünnep, nincs benne igazán a köztudatban.
Nem is lehetne máshol. Pedig ami látszik: néhány csenevész fa, sár, meg az út. Az út, amely olyan keskeny, hogy éppen elég. Elég annak a forgalomnak, ami van akkor. És elég ahhoz is, hogy gödör legyen benne. Zökkenőmentesen simul bele a sárba, szinte egybefolyik vele.
A többi a ködbe vész. Beregben vagyunk. Máshonnan (fentről) nézve: a világ vége éppen.
Évek óta foglalkozunk a Múzeum archív fotó-gyűjteményének digitalizálásával. Előbb jött a fotókartonok – vagyis azon lapok, melyeken a fényképen kívül rajta vannak a leltári adatok: készítés helye, időpontja, témája, készítő neve stb. – nyers szkennelése és rendszerezése. Majd a leltári adatok bevitele digitális táblázatba. Aztán meg az igazán jó sok munka: a hiányzó kartonok, fotók keresése, no meg a javítás, ellenőrzés. (Ezekről sokat tudna mesélni Szász Csaba kolléga és Tóthné File Dóra kartársnő...)
A vásárosnaményi embert különleges kapcsolat fűzi a mai várost keresztül szelő folyójához, a Tiszához. Évszázadokon keresztül alakította, formálta és meghatározta a naményiak és a környékbeliek életét, életterét, munkáját és szokásait. Életet, élelmet és munkát adott, olykor azonban pusztított is.
A muzeológus emlékeket őriz. Úgy is mondhatnánk, hogy emlékekkel foglalkozó specialista. A lelkünk is emlékeket őriz. Múzeumlátogatás alkalmával aktiválódhatnak a személyes emlékek, de ez a muzeológussal is megtörténhet munka közben.
Virág, emlék, tavasz
Vannak olyan reggelek, amikor hiába minden előrelátás, előző napi készület, az ovis gyerekünkkel való elindulás megvalósíthatatlannak tűnik. Ez történt velem is egy tavaszi reggelen.
A lelkész-muzeológus Csiszár Árpád utolsó éveit már tejesen vakon, második feleségével élte le Vásárosnaményban, egy társasházi lakásban. Ragaszkodott a mindennapi rutinjához: korán kelés, reggeli gyógytea, mozgás, múzeum és kávé.
2007 óta március 23-án a lengyel-magyar barátság napját ünnepeljük. A két nép történelmi és kulturális kapcsolata több évszázadra nyúlik vissza, elég csak az Árpád-házra (pl. I. (Nagy) Lajos két lányát, Máriát, majd Jadwiga néven Hedviget a magyar mellett lengyel királynővé is választották), a Piast-házra, Károly Róbertre, a Jagelló-házra, Báthory Istvánra és a magyar pálos rend częstochowai jelenlétére gondolnunk.
Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharcban a mai Vásárosnamény egykori lakosai közül többen is aktív szerepet vállaltak. Blogbejegyzésünkben az ő – érdekes momentumokat sem nélkülöző – életüket mutatjuk be, hogy emlékük és tevékenységük ne merüljön feledésbe.
A hideg téli idő ellenére Vásárosnaményban mindig történik valami. Nem volt ez máshogy régen sem. Lássunk hát néhány téli eseményt városunk történetéből!
Folytatjuk korábbi blogbejegyzésünket, amelyben ezúttal az Eötvös család köznemesi ágának leszármazottairól tudhatnak meg érdekes dolgokat, akik a településünkön ma is látható Eötvös-kúriában éltek.
Kevés olyan személy van Vásárosnaményban, aki ne hallott volna az Eötvös családról, különösen vásárosnaményi báró Eötvös Józsefről, vagy fiáról, vásárosnaményi báró Eötvös Lorándról. Az idő kerekét visszaforgatva érdekes dolgokat tudhatunk meg a családról és leszármazottaikról!
Baráth Margit, a múzeumalapító Csiszár Árpád első munkatársa már a múzeum indulásakor nélkülözhetetlen szerepet töltött be. Míg a múzeumigazgató biciklijén gyűjtőúton volt vagy gépelte az adattári anyagot, vagy akár levelezett a szakma legjobbjaival, addig ő tartotta rendben a múzeum kiállítását, fogadta a látogatókat és rendbe szedte az újonnan bekerült tárgyakat.
Tanulmányi útra kerekedett fel a Beregi Múzeum csapata szeptember 4-én: meglátogatta a Debreceni Református Kollégium Múzeumát, ahol a szíves vendéglátás után Dr. Gáborjáni Szabó Botond igazgató és Dr. Keczán Mariann igazgatóhelyettes mutatta be a több száz éves hagyománnyal rendelkező kollégium múzeumának értékes gyűjteményét.
A koronavírus-járvány ellenére elmondható, hogy Vásárosnaményban mindig történik valami. Nyáron is, s nem volt ez máshogy régen sem. Lássunk hát néhány nyári eseményt városunk történetéből!
Folytatjuk a naményi fabrika történetét bemutató írásunkat.
1949 októberében a dolgozók Palócz Sándornét választották meg a hivatal élére. A Nyíregyházán fermentált dohány 50-60 kilós bálákban érkezett vissza Vásárosnaményba, amelyet az exportálásig itt tároltak és gondoztak. „Jobb a dohány aromája, ha a dohány néhány évig érik. Van itt 1954-ben és 1955-ben fermentált dohány is.” – mesélte 1959-ben. Az alkalmazottak a válogatásnál vizsgálták a dohány minőségét, nedvességtartalmát és aromáját is. Ennek köszönhetően egyre kevesebb bálára került rá a „selejt” felirat.
Kiállításaink – három hónapnyi kényszerszünet után – a napokban újranyitottak, de ez idő alatt a Beregi Múzeumban nem állt meg az élet. Sőt, alkalom nyílt olyan munkák alaposabb, elmélyültebb elvégzésére, ami „szezonban” könnyen felaprózódhat vagy tovább tolódhat. A veszélyhelyzet ideje alatt a kollégák – irodában, raktárban vagy home office-ban – kutattak, időszaki kiállítást terveztek és készítettek elő, blogoltak, digitalizáltak, népművészetet éltettek, műtárgyakat konzerváltak, karbantartottak, vagy épp játékra hívták a netezőket.
Így került szem elé a több évtizede a múzeum könyvtárában lapuló diakép-gyűjteményünk is, ami felvételeivel önálló forrásanyagot jelent a múzeumi munkához. Ezek a keretezett kis diafilmek megjelenésükkel és tartalmukkal is egy korszakra emlékeztetnek. Abból az időből valók, amikor az adattárolás egyik módja volt a diapozitív film és a prezentáció legmodernebb formájának számított a diavetítés.
Egy település életében nagy jelentőséggel bír a közbiztonság, amelynek biztosítására, megőrzésére mindig szükség van, hiánya társadalmi és gazdasági feszültségeket gerjeszt. Régen a városokban a rendőrség, a községekben és a falvakban pedig az 1881-ben felállított Magyar Királyi Csendőrség ügyelt a közbiztonságra.
Vásárosnamény a XX. század elején kezdett el igazán fejlődni és terjeszkedni. Ekkor épült a község főterén lévő egykori piactér körüli épületek nagy része, amelyek többsége ma is áll. Egy hajdan szép, díszes épületet azonban már csak régi fotókon és képeslapokon láthatunk: a Korona szállodát.
Alig van olyan vár a Kárpát-medencében, amelyhez a néphit ne kötne valamiféle titkos alagutat, s ne alakult volna ki hozzájuk kapcsolódó alagút-monda, legenda vagy szóbeszéd. Megyénkben és Vásárosnaményban sincs ez másképpen.
VÁSÁROSNAMÉNY Jó ütemben halad az építkezés a település észak-keleti részén található kiemelkedésen, amit a helyiek máris „Kastélydomb" névre kereszteltek. Hogy miért, arról az építtetőt, Lónyay Lászlót kérdeztük.
Nagy a sürgés-forgás a Lónyay-család birtokán, hiszen a kőmívesek, ácsmesterek keze nyomán emelkednek a falak, és formálódik a mai magyar barokk ízlésnek megfelelő úrilak, amelynek kigondolója és építtetője, a földbirtokos Lónyay László szakított egy kis időt lapunknak.
Ha az említett épület megtehetné, sok érdekes információt osztana meg velünk, amelyek egy részéről a helyi lakosok többsége nem biztos, hogy tud. Az építőiről, külső és belső átépítéseiről, a naményi egyházközségről, annak harangozójáról, vagy éppen arról, hogy közel 110 évvel ezelőtt egy végzetes baleset helyszínéül is szolgált.
Ez a húsvét más lesz, mint amit megszokhattunk, hiszen húsvét másodnapján legfeljebb az otthon maradó családok férfitagjaitól várhatják a locsolóverset és a kölnivizet a lányok és asszonyok. Nekik szántuk az alábbi kis videónkat az otthon elkészíthető, hagyományos beregi hímes tojásokról, amit az apák, férjek és fiak remélhetőleg nagyobb örömmel fogadnak majd, mint a hímes tojások modern formáit.
Vásárosnaményban már sok híres ember megfordult. Ki hosszabb, ki rövidebb időre. Van akiről tudjuk, hogy mikor és mi célból kereste fel a beregi települést, van akiről csak sejtjük, vagy közvetett „bizonyítékok” alapján feltételezzük az ittlétét. Van egy jeles személyiség, akiről egészen biztosan és pontosan tudjuk, hogy mikor járt Naményban, mennyi időt töltött el itt. Sőt: pontosan ismerjük azt az épületet is, ahol megszállt. Annál is inkább, mert ez a „ház” jelenleg is áll!
Az ismeretlen dolgokkal való első találkozás általában félelmet kelt az emberekben. Természetes és érthető ez a reakció a betegségek esetében is, s a régi korok emberei sem éreztek máshogy. De legyen szó egyszeri, vagy visszatérő betegségről, minden korszakban sikerült azt megszüntetni vagy visszaszorítani!
VásárosnaményTegnapelőtt, július 16-a éjszakáján városunkba érkezett Franciscus Rákóczy, más néven II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Sűrű elfoglaltságai között kérdeztük és megtudtuk, hogy az ország jövőjét illető nagy tervei vannak...
Hogy kerülnek ragacsos gyerekkezek a múzeumba? Mit keresnek az öntőmunkások a műtárgyak között? Most akkor szék vagy nem szék a szuszék? Hogy lehet egy várostörténeti előadás két kilométer hosszú?
A válaszokat múzeumi foglalkozásaink adják, melyeket megújult kínálatunkban keresgélhetnek az érdeklődők. Különböző témák, tantárgyak szerint óvodáskortól nyugdíjaskorig ajánljuk múzeumi óráinkat, melyeknek „tartalmát” a játékos aktivitást, a kézügyességet, az izmokat vagy az érzékszerveket több irányból megmozgató elemekbe építve adjuk át, hogy élménnyé váljon a múzeum gyűjteményének megismerése. Ezeket a foglalkozásokat most korcsoport, témakör és foglalkozástípus szerint tettünk kereshetővé Múzeumpedagógiai kínálatunkban.
Nem titok: a Beregi Múzeumban a hagyományos kenyérsütés eszközeinek és receptjének megismeréséhez ugyanúgy hozzátartozik a tésztától ragacsos gyerekkéz, mint a frissen kisült kenyérlángos ínycsiklandó illata és íze.
A vasöntés rejtelmeit sem lenne elég megérteni anélkül, hogy maguk a tanulók ne állnának öntőmunkásnak. De a Tomcsányi-kastély pincéjében a Kerámia-látványraktár felfedezéséhez is az agyagozáson és a „tárlatvezetővé” váláson keresztül vezet az út. A várostörténeti sétán a résztvevőkkel nyakunkba vesszük Namény utcáit, és a régi idők játékainak (a mocsárjáró, a medvetalp, a gólyaláb, stb.) megismerése csak a kastélypark füvében esve-kelve válik élménnyé.
Kínálatunk felfedezését nem csak pedagógusoknak ajánljuk.
Vásárosnaményban egykor fontos szórakozási lehetőség volt télen a korcsolyázás, amit a korcsolyázók és a nézőközönség egyaránt élvezett!
Idős vásárosnaményi lakosok elmondása szerint a tél a 20. század első felében általában november végén kezdődött, amikor hódara hullott és fagyossá vált az időjárás. December első hetében aztán leesett az első, 5-10 centiméteres hó, amelynek vastagsága karácsonyra elérhette az 1-1,5 métert is, ami akkoriban gyakran előfordult és különlegesen szép volt.
Nemrég szomorú évfordulóra emlékezett országunk. 20 évvel ezelőtt, 2000. február 1-jén 15 órakor mintegy 100 ezer köbméternyi cianid- és nehézfém-tartalmú szennyvíz érte el a romániai Nagybánya felől Csengernél az országhatárt.
Kabáczy Szilárd festménye a Beregi Múzeumban a cianid szennyezésről (2000)
Ökológiai katasztrófák szerencsére ritkán sújtják folyóvizeinket, árvizek azonban sokkal gyakrabban fordulnak elő. A Tisza melletti Gergelyiugornya és a korábban a Szamos folyó közelében fekvő Vitka lakosságát sokszor veszélyeztették és károsították árvizek.
Nem volt ez máshogy 1912 februárjában sem. Az akkori beszámolókból tudjuk, hogy a veszély azzal kezdődött, hogy Vásárosnaménynál a Tisza jege 8-10 méter magasra feltorlódott és felfogta a Szamos jegét. A Tiszán levonuló jeges ár a folyó Ugornya felőli partján lévő úgynevezett „Füzes”-en károkat okozott, ahol az óriás vastagságú jég a nagyobb fákat maga alá temette. Az áradás tövestől kicsavarta a fákat, és az állatok sem voltak biztonságban, mert azokat is elragadta. A víz a híres vásárosnaményi kereskedőcsalád egyik tagjának, Mandel Emánuel „nagyobb kazal szénáját is hátára vette, de sikerült megmenteni, cölöpöket vertek le és dróttal bekötözték.” A lakosság attól tartott, hogy az árvíz a vetésben is kárt fog tenni, azt gyökerestől kimossa és nem lesz mit aratni. Akkor Ugornyán és Gergelyiben nem volt olyan nagy a kár. A Szamos-menti falvak (köztük Panyola) már korántsem voltak ilyen szerencsések. Az ottani települések pusztulását hallva a helybeli lakosok így imádkoztak: „Uram, őrizz tűztől, víztől!"
Filepné Kiss Renáta
Nagy árvíz 1940-ben, részlet Kismadáról (Gergelyiugornya)
Ha hagyományápolásra gondolunk, akkor legtöbbször egy régi szokás elemeit próbáljuk a mai környezetbe beemelni úgy, hogy az színesítse, kiegészítse mindennapjainkat. Ilyen az, amikor egy vödör hideg víz helyett kölnivel megyünk locsolkodni, vagy ha egy rég nem használt kenyeres zsák keresztszemmel hímzett mintáját varrjuk az otthoni díszpárnánkra.
A Magyar-Kazah Baráti Társaság jelen lévő tagjai nevében örömmel jártuk végig a Tomcsányi-kastély és a Máthé-kúriát. Köszönjük a nyitvatartási időn kívüli vendéglátást és részletes tárlatvezetést. További sok sikert és mosolygós látogatót kívánunk!
Varga Nándor
elnök
Köszönöm, hogy itt lehettem újra és gyönyörködhettem a csodás beregi keresztszemes kézimunkákban, vaskályhákban, a képeken látott templomok szószékkoronáiban.
Tisztelettel, Székely Judit
Nagyon tetszett a kiállítás és köszönjük szépen a szakszerű, komoly élményt jelentő tárlatvezetést.
Az első napok benyomása alapján úgy tűnik nagyon jó döntés volt a részünkről ellátogatni az ország keleti csücskébe. Kedves emberekkel, szívélyes fogadtatással találkoztunk. Itt a múzeumban is. Gratulálunk a kiállításokhoz. Valóban gazdag ízelítőt kaptunk a táj múltjáról. Köszönjük a tárlatvezetőnknek a kapott információkat és kedves kalauzolást.
Morvai Marina
Nagyon, de nagyon tetszett a kiállítás. Máskor is jövök.
☺♥
Visszatekintés a múltra, régi emlékek, tárgyak megmentése, röviden, tömören. Egy nagyszerű kiállítást láthattunk, köszönjük a nagyszerű emléket, egy budapesti ifjú pár.
Nagy árvíz 1940-ben, részlet Kismadáról (Gergelyiugornya)
