A beregi Tiszahát népének kézimunkáihoz hozzátartoztak a gyászos temetési kézimunkák is. Már a kelengyéhez elkészítették a gyászabroszt, tükörre való gyászkendőt és a ravatalterítőt is. Ezeket a gyászos textíliákat szövéssel és varrással rendszerint feketével díszítették. Nem volt külön mintakincse, ugyanazokkal a motívumokkal díszítették és a minták ugyanabban a szerkesztésmódban kerültek rájuk, mint az élet bármely használati tárgyára, a hétköznapi vagy ünnepi abroszokra. Feliratuk általában a halotthoz intézett búcsúszavak: „NYUGODJ BÉKÉBEN” vagy ehhez hasonló.

A tükörre való gyászkendőknek a végét és a két szélét díszítették. Az így körbevett részre általában többsoros feliratot varrtak. A felirat a halott búcsúszavait tartalmazta.
„ÍSTEN VELETEK ÉN MÉR ELMEGYEK. SÍROMIG KÍSÉRJETEK, MAJD HA MENNYBE MEHETEK KÉREM ISTENEM ÉRTETEK”
Területünkön korábban a fejfákon is hasonló első személyű feliratok voltak, amelyben a halott szólt az élőkhöz.
Idősebb korban elkészítették a halálra valót. Ezt rendszerint egy vászon kendőbe összekötve a szekrényben tartották. Ebben volt alsó és felső ruha, fejkendő, férfiaknak kalap. Nőknek néha nagykendőt is tettek.
Lánytemetésnél a halottat menyasszonyi ruhába öltöztették. Koporsójára rátették a kelengyéhez készített kendők egy részét. Ezeket a temetés után szétosztották a halottvivők között.
Ha gyermek halt meg, abban a szobában, ahol a ravatalt állították, általános volt, hogy a tükröt világoskékkel hímzett vagy szőtt tükörkendővel terítették le.

Általános szokás volt, hogy a emléket vittek haza a temetőből. Ez rendszerint egy szál virág volt a koszorúból, egy kisdarab csipke a szemfedőből; lány halottnál – ha nem tették a koporsóba a menyasszonyi koszorút – akkor azt, vagy abból egy kis darabot. Ezeket sokáig a tükör sarkába tűzve tartották. Lány halottnál gyakran emléktartót csináltattak, és abba helyezték szépen elrendezve az emlékeket. Ezt az emléktartót a falra akasztották és úgy őrizték.

Az utóbbi évtizedben megépültek a falusi ravatalozók, megszűntek a háztól való temetések. Ezeknek a textíliáknak megszűnt az otthoni használata. Legtöbbjüket az unokák még kegyelettel őrzik a szekrények mélyén. Bereg egyes falvaiban – az ország más részén is találkozunk vele – sajnálják megsemmisíteni ezeket a szép kézimunkákat, az egyháznak ajándékozzák őket, ahol mint nagypénteki terítőket használják tovább egy új funkcióban.