Ötszáz kicsi kéz dagasztotta a kenyértésztát a Beregi Múzeumban. Ez nem valamiféle rekordkísérlet, hanem az Eötvös József Általános Iskola csaknem 250 alsó tagozatos tanulója a Kukuca a kemencéből elnevezésű múzeumpedagógiai foglalkozásunkon, amin a diákok a Cimbora Gyermekközösség támogatásával osztályonként vehettek részt.

A „kenyérsütésre” érkező gyerekek beregi keresztszemessel hímzett kötényekben álltak konyhára és izgatottan a fa dagasztótál elé... Vajon mi sül ki ebből?

 

 

A hozzávalók listája rövid, a recept ősrégi és egyszerű: liszt, víz, só és élesztő. De ebből kenyértésztát dagasztani már nem mindig könnyű a hat-tíz éves kezeknek, hiszen nehéz, meg nyúlik, meg ragad... Amikor viszont összeáll egy formás, gömbölyű tésztagombóccá, és elégedetten betakarják, máris megszépül az előző negyedóra izommunkája.

 

 

Ameddig a tészta kel és a kéz pihen, addig az ész dolgozik: a múzeum gyűjteményén keresztül jelenítettük meg azt a szép, de verejtékes munkát, amivel elődeink évről évre előteremtették mindennapi kenyerüket. Az aratás, cséplés, őrlés, dagasztás és sütés tárgyi eszközei műtárgyakon keresztül szem elé, a tárgymásolatok, a búzakalász és a búza kézbe is kerültek, a folyamat Beregben készült archív fotókon jelent meg, amiről a mozdulatok – aratás, cséplés, lisztmérés, szitálás, a kenyér kemencébe vetése – is nagyszerűen lemásolhatók voltak.

 

 

Ha a tészta megkelt és a kéz kipihente magát, (és megtörtént az ismeretszerzés és a közvetlen megtapasztalás kéznek, szemnek, fülnek, a búza esetében orrnak, néha szájnak is) a következő felvonás a kenyérlángos nyújtása a sütőlapátra és a tésztamadárkák megformálása volt. Voltak ügyes, gyakorlott gyerekek, akik – mint elmondásukból kiderült – otthon is gyakran ténykednek a konyhában, és volt, aki akkor ismerkedett kézközelből a tésztával mint anyaggal, a nyújtófával vagy a feketeborssal.

 

 

„János bácsi” ezúttal sem tudott hibázni: kellő hőmérsékletűre fűtötte a kemencét, hogy bevethesse a kenyérlángosokat és a kukucákat, amik néhány perc múlva már jól átsülve, aranybarnán illatoztak a gyerekorrok előtt. A délutánok fénypontja persze a jól megérdemelt falatozás volt: hogy a szilvalekváros vagy a tejfölös kenyérlángos-e a finomabb, arról már megoszlottak a vélemények.

 

 

A „csak” kenyérsütésre érkező gyerekek többel távoztak, mint amennyivel jöttek. És itt nem csak a kenyérlángosokkal megtöltött hasakra és az aranybarna, még meleg, kézben őrzött, saját készítésű kukucákra, madárkákra kell gondolni, hanem az élményalapú ismeretre is. Arra, hogy lehet a múzeum több is, mint „régi dolgok, régi festmények, régi szobrok, csontok, ja és pókok” lerakata. Lehet a múzeum a tanulás és a szemléletformálás helyszíne is, ahol a gyerekek és érzékszerveik is bevonódnak, ahol a múzeumpedagógus jó esetben csak terelgeti és kiegészíti a gyerekek tudását a frontális egyszereplős előadás helyett, ahol a tantárgyi kapcsolódások (magyar nyelv, irodalom, ének, matematika, hon- és népismeret, stb.) is megjelennek, ahol tanulmányi eredménytől függetlenül bármelyik kisiskolás megtalálhatja a kapcsolódási pontot a témához és hozzátehet értéket az órához, és ahol lehetőséget kap, hogy értékelni tudja ősei és szülőföldje szellemi és tárgyi örökségét.

 

 

De még a hosszú távú eredménye sem kizárt az itt eltöltött időnek, hiszen többször is hallhattuk a múzeumi foglalkozások végén a kisdiákoktól a szilárd elhatározást, miszerint: „Pék leszek!”.

 

További fotók (ide vagy a képekre kattintva) a galériában...

Szöveg és fotók:

Szász Csaba

Beregi Múzeum