Szöveg: Vargáné Hegedűs Eszter

Képi világ: Szász Csaba

A felolvasás

 

1986 novembere lehetett. Borongós, hűvös őszi nap, olyan amikor az embernek az orrát sincs kedve kidugni az otthonából. Így volt ezzel ezen a délutánon Csiszár Árpád is, a Beregi Múzeum alapítója és egykori igazgatója. Ott ült az öreg napjaira berendezett társasházi lakásának nappalijában és úgy döntött, hogy a délutáni sétát másnapra halasztja.

        A döntéshozatal közben nem volt egyedül. A tizenkettedik unokának született kislány épp hatéves, szeptemberben kezdte el az első osztályt. Ő a nappali asztala mellett üldögélt a piros műbőrrel bevont karosládán. Mindig is praktikusnak találta ezt az ülőalkalmatosságot, mert az ülőfelületet felemelve egy ágyneműtartóba lehetett betekintést nyerni.

– Milyen jó rejtekhely! – gondolta már óvodásként is.

       Az asztalon a karosládával megegyező árnyalatban piros-fehér kockás viaszosvászon asztalterítő, rajta a gyerek felhabosított epres joghurtja. Ezt szerette az uzsonnák közt legjobban, így mikor megérkezett, nem halogatta az evést az uzsonnaidőig. Lepakolás után a konyhaszekrényfiókban teáskanál után matatott és gyakorlott mozdulattal húzta le a műanyagpohár tetejéről az alumínium zárófóliát. Az asztalon volt még az aznapi újság és egy négyzetes üveg hamutartó. Vastag üvegből készült hangsúlyos darab, amelyben most nem volt friss hamu, de az aljára tapadt elégett szürke dohány enyhe kesernyés szagot árasztott. A kislány számára ez nem volt zavaró, hozzátartozott a hely adta miliőhöz.

 

        

        Nagyapja karnyújtásnyira tőle a sezlonon feküdt. Olyan magas volt, hogy a sezlonra feltett lába elért egészen az ágy végébe állított fehére festett kisszekrényig, amelyen a felesége a varrógépét tartotta. A fal itt véget is ért, pontosabban a konyha számára kialakított bejáró következett, amely már le is zárta a nappali egyik oldalát. A konyhabejáró és a fehér szekrényke közt volt egy szűk sarok, ahová a fehér botot állították. Az idős múzeumigazgató ekkorra már évek óta teljesen elvesztette látását, azóta a fehér bot állandó kelléke lett a megjelenésének. Nem a speclis, könnyen összecsukható látássérültek számára kapható fehér botot kell elképzelni. A szóban forgó bot egy idősek számára gyártott szürke alumínium járóbot volt, amelyet házilag festettek fehérre. Ez a bot többféleképpen könnyítette használójának életét. Ha elfáradt a láb, akkor támaszkodni lehetett rá, séta közben ki lehetett vele tapogatni a járdaszegélyt, és nem utolsósorban a színe jelezte a környezetének, hogy egy vak közlekedő van a közelben.

Mi történt ma az iskolában? – kérdezte az unokáját.

        – Semmi. – válaszolt az unoka, miközben ujjával már az epres joghurt maradékait nyalogatta ki a pohárból.

Semmi? – kérdezte csodálkozva a nagyapa. – Betűt nem tanultatok?

– Deee, azt mindig tanulunk.

– És ma melyiket?

– A kakas betűjét, de amúgy már az összeset ismerem – dicsekedett az elsős. – Igazából tudok olvasni.

        – Tudom – nyugtázta az öreg. – Azért is vártalak annyira. Jó lenne, ha valaki felolvasná nekem a mai újságot.

– Jó – válaszolta az unoka. – Ezt, amelyik az asztalon van?

– Mi van ráírva?

A kisgyerek lassan, betűzgetve elolvasta a legnagyobb betűket:

– Ke-let Ma-gyar-ország.

– Igen, az kellene. Mit írnak mára? – kérdezte unokáját az idős múzeumigazgató.

Ütést tartott a tot.

– Ülést – javított a nagyapa. – Nézd meg még egyszer!

– Ülést tartott a tot – olvasta a címet. – A termelő… – folytatta bizonytalanul. – A termelőszerkezetek...

Termelő-szövetkezetek – javította újra a kisgyereket. – Nézd meg még egyszer! Termelőszövetkezetek!

Az unoka türelmetlenebbül, de újra kezdte a sort.

– A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa hétfőn, Szabó István elnökletével, Budapesten ütést tartott.

Ülést! – javította újra nyugodt hangon az öreg. – Ülést tartott.

        A gyerek sóhajtott egy nagyot. A levegővételen érződött, hogy már semmi kedve a felolvasáshoz, de ennek ellenére nekifutott a következő mondatnak:

– A testület megvitatta a mezőgazdagsági szövetkezeti mozgalom helyze...

A nagyapa nem hagyja folytatni, újra közbeszól:

– Kezdd csak elölről a mondatot! Mit vitatott meg a testület?

      A kislánynak végképp elfogyott az önuralma. Az értelmetlen mondatok folytonos újrakezdései egyre ingerültebbé tették és a felhalmozódott feszültség akkorára nőtt benne, hogy nem tudott velük mit kezdeni. Az elsöprő indulatnak engedve torka szakadtából üvöltve válaszolt:

– Nem tudom, nem tudom! – levegővétel. – Nem tudom mit vitatott meg a testület!

Az ez után következő mondatok hangjait a nagyapa már messzebbről hallotta.

– Nem! Nem is érdekel az egész! Csak piszkálni tetszik! Egy vak ember nem is láthatja, hogy mit olvasok!

        – A hálószobába mehetett – gondolta az öreg, miközben figyelte a hangok irányát. Felült pihenőhelyén és figyelt. Próbálta beazonosítani a történet mozgásos részét.

       – Biztos, hogy a hálószobába ment – nyugtázta magában. – A jobb falnál lévő kanapéra vetette magát, annak a rugója nyikorog így.

         Felállt hát a sezlonról és a szoba felé indult. Jobb kezével végigsimította az ágy lábánál álló fehér szekrényke szélét, és a sarokból magához vette a botját. Jobb kezes, csak ritkán veszi át a botját a másikba. A bot gumival ellátott alját úgy tette a járólapra, hogy az a lábfeje előtt legyen, innentől kezdve a földön bottal tapogat.

 

        

       Nagyon jól tudja, hogy az ajtónál éles küszöb található, amelybe könnyen bele lehet akadni; annak a szélét kellett a bottal megtalálni, hogy magabiztos legyen a szobába való belépés.

       Mindeközben a kislányból felszínre törő sírás is segítette a tájékozódásban. Miközben átlépte a küszöböt, bal kezével megfogta az ajtófélfát, hogy biztosan érezze merre jár. Rögtön az ajtó mellett jobbra helyezték el a felesége apró holmijainak szánt kis polcocskát. Olyan éjjeliszekrény félét, amelyen egy kis lámpa is helyet kapott. Az idős ember átvette bal kezébe a botját és jobb kezével kitapogatta a szekrényke szélét.

        – Mindjárt itt vagyok – gondolta. És tényleg csak két lépés a síró gyerek irányába és megérkezett. Kitapogatott magának a kanapén egy üres helyet és leült.

– Pont ezzel a melegszívű unokámmal járok így? – kérdezte. A gyerek nem méltatta válaszra.

       – Te vagy a legsegítőkészebb az unokáim közül! Te vagy az, aki ha kell elkísérsz a Múzeumba és te vagy az, aki elsőként készségesen odahozod a bögrémet! Mi történt? Elmondod?

Az enyhébb szipogáson hallatszott, hogy hatott a hízelgés. A kislány meg is szólalt:

– Mondtam már.

A nagyapa nem szólt, csendben várta a folytatást.

– Piszkálni tetszik. Egy vak nem láthatja, mi van odaírva! Honnan tudná?

       – Teccik, teccik – mondta kedveskedőn az öreg, és az arcára kiült egy hamiskás mosoly. A kislány nagyon szerette ezt a nagyapjára oly jellemző arckifejezést. Sokkal később, amikor már ő sem láthatta ezt az arcot és az emlékezés ideje következett, ezt a mosolyt idézte fel a legszívesebben.

– Tényleg nem látom, amit olvasol, de értem.

       Az idős múzeumigazgató miközben beszélt, a jobb kezét unokája hátára tette. Bal kezében még mindig a bot, hogy el ne dőljön. Mozdulatokból, szipogásból figyelte, hogy a gyerek engedi-e a simogatást. A kislány szép lassan megnyugodott és engedett a kedveskedésnek.

       – Az igaz, hogy nem látok, de érzem, hogy elcsúszott a szemüveged! És azt is hallom, hogy ki kéne fújnod az orrod! – folytatta.

        A gyerek engedelmeskedett az utasításnak és elsétált a könyvesszekrényig, amelynek lapján a papír zsebkendőket tartották. A nagyapa közben beszélt hozzá:

       – Nem látok, de nyaranként, amikor nyitott ablaknál alszunk, hallom a hajnali rigók énekét. Hallak téged is. Hallottam, amikor előbb berohantál a szobába. És amikor elkísérsz a sétáimra, érzem ahogy a bőrünket megsüti a nap. A szél meg egyenesen bebújik a kabátom alá.

         A kislány ekkorra már nem is szipogott, az érdeklődés a figyelmét teljesen elterelte korábbi sérelmeiről. A nagyapja tovább folytatta:

– Azt is pontosan tudom mikor van kész a kávé. Szerinted honnan?

      – Az könnyű! – mondta most már nevető hangon a kislány. – Kotyog a hangja és az illata az egész szobában szétterjed.

– Na látod! Biztos voltam benne, hogy érteni fogod!

      – Olyan ez... – kezdte kicsit bizonytalanul a kisgyerek –, olyan, mint amikor én becsukom a szemem és fekete minden?

       – Nem egészen – kezdett bele az öreg. – Ha nappal van és több a fény, akkor élénkebbek a színek. Színes homályos foltok, de annyira elmosódva, hogy minden vonal bizonytalan. De azért sok mindent szeretek ám az életben, amit a vakságom előtt is szerettem.

– Mint a múzeumot? – ékelte be a kérdést nagyapja mondandójába a gyerek.

      – Azt is – és arcán újra megjelentek a mosoly vonásai. – Meg a könyveket. És a verseket is. Leginkább Aranyt és Petőfit.

– Petőfit én is tudok – világosította fel nagyapját a gyerek. – Anya tanította.

– Na ne mondd! – hihetetlenkedett a nagyapa. – Mit tudsz tőle?

– Az anyám tyúkját.

– Elmondod? Kapsz egy húszast!

         A hangsúly annyira biztató volt, hogy a kislány azonnal érezte, nagyapja versre vágyik. Ekkor már nyoma sem volt azoknak az érzéseknek, amelyeket együttesen felháborodásnak nevezünk. A gyereket betöltötte valami más, amely aztán egész életében elkísérte. Egy ráeszmélés: nem számít, hogy nem lát.

         – Szívesen elmondom – mondta az unoka a versre gondolva. Felállt a kanapéról, megállt a nagyapjával szemben és kihúzta magát. Aztán vett egy nagy levegőt és éneklő hangon belefogott: „ Ej, mi a kő...”

 

 

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953