A muzeológus emlékeket őriz. Úgy is mondhatnánk, hogy emlékekkel foglalkozó specialista. A lelkünk is emlékeket őriz. Múzeumlátogatás alkalmával aktiválódhatnak a személyes emlékek, de ez a muzeológussal is megtörténhet munka közben.

 Virág, emlék, tavasz

Vannak olyan reggelek, amikor hiába minden előrelátás, előző napi készület, az ovis gyerekünkkel való elindulás megvalósíthatatlannak tűnik. Ez történt velem is egy tavaszi reggelen.

Már a reggeli közben éreztem, hogy a munkaidőm megkezdése nem fog sikerülni az előírt időpontban, amikor a kicsi olyan lassan kanalazta a müzlijét, mintha meg akarná számolni benne a magocskákat.

Aztán nem volt jó a zsiráfos felső, mert tűzoltós kellett. Cipőhúzás közben pedig hirtelen pisilés, amit a pisis gatya kicserélése követett.

Utána én maradtam le. Nem találtam a fülbevalóm párját, később pedig a telefontöltőm. A reggeli elindulás egyre távolabbra sodródott tőlünk, amitől pedig rettenetesen feszültté váltam. Ilyen esetben az a személyes önfelvidító módszerem, hogy felteszek egy kis gyors sminket.

– Csak rakok egy kis szempillaspirált és indulunk! – kiabálok ki a fürdőszobából a várakozó gyereknek. Rúzs is került. Ott volt a spirál mellett. Ahogy rúzsozott szájjal a tükörbe néztem, mintha édesanyám nézett volna vissza a tükörből. Igen, a szájam tőle örököltem.

Anyukám pont ennyi idős volt, mint most ez a tükörkép, amikor egy reggelen arra kértem, hogy látogassuk meg az óvodát. Ebben az időben nem voltam nagy óvodalátogató. Édesanyám a húgommal volt gyesen és se ő se én nem szerettünk reggel készülődni. De ezen a napon valahogy elkezdtem vágyódni a hasonló korúak után, és édesanyám is örömmel vette tudomásul, hogy lesz egy lazább napja. Felöltöztettük hát a kistestvéremet és kiraktuk a babakocsiba „szellőzni”, aztán én is indulós ruhát kaptam és a babakocsi mellé lettem állítva nagytestvérnek. Édesanyám is elkészült, és szép komótosan elsétáltunk a falusi óvodába. Az öltözőben szépen megkerestük a jelem. Megjelent az óvó néni és nagy örömmel üdvözölt. Pontosan emlékszem, hogy ezzel a mosolygós, kedves üdvözléssel egy időben szembesültem azzal a valósággal, hogy nekem most itt kéne maradnom. Egyedül. És mindezt én találtam ki. Elöntött a szorongás és csak azt tudtam torkom szakadtából kiabálni: – Nem! Nem! Nem akarom!

Az óvó néni negédes kedvességgel közeledett felém. Az volt a terve, hogy ölbe vesz és bevisz a csoportszobába, de én elbújtam édesanyám mögé. Erősen, mindkét markommal belekapaszkodtam a szoknyájába. De az óvónő se adta fel, jött utánam a szoknya mögé, amibe addigra már beleburkolóztam. Annyira beletekeredtem a szoknyába, míg kiabáltam, hogy „Nem, nem akarom!”, míg az anyag nem bírta a feszülést és feladta. Édesanyám megbecsült virágos szoknyája ott hevert a földön, beleakadva viselőjének bokájába.

Édesanyám mindig nagyon jól tudta, hogy a falusi társadalomban mit illik és mit nem, és azt már én is megtanultam, hogy ami a szoknya alatt van, az nem tartozik a nagyközönség elé. A földről felállva próbáltam hát menteni a helyzetet, én is vele együtt tartottam a szoknyát, míg megérkezett a biztostű.

Nem szóltunk egymáshoz a hazafelé vezető úton. A történtek után én sem találtam otthon a helyem, így átkérezkedtem a szomszédba Eszti nénihez. Gyakran volt szokásom meglátogatni a szomszéd néniket, akik örültek a magányukat megszakító gyerekhangnak. Eszti néni 80 körüli idős asszony volt. Nehezen mozgott. Bot kellett már ahhoz is, hogy a kapuig kísérjen. Éppen reggelihez készülődött, pirítóst készített, amikor megérkeztem.

– Csináljak neked is? – kérdezte.

– Igen – mondtam, pedig nemrég fejeztem be az édesanyám által készített tízórait.

Az idős barátnőimmel való közös étkezéseknek mindig volt egy sajátos hangulata. Sosem szóltak a materiálisan vett éhség csillapításáról, sokkal inkább az ember-ember és a generációk egyfajta sajátos kapcsolódási formájáról.

1983-ban még használatban lévő nyári konyha. Tiszaszalka, 2017.

Megkaptam a pirítósom. Takarékosan vajazta, azonnal elolvadt a meleg kenyér tetején. Nem ültem le, a kredenc előtt álldogálva majszoltam az adagomat. Ahogy ott álltam és nézegettem a nekem pont szemmagasságban lévő kredenctakaró csipkés szélét, a szemem rátévedt egy fényképre, amely a kredencen állt. A fénykép nem volt színes, mint a maiak. Egy magas férfi állt ünneplőben szemben a kamerával, kezében egy csokor virág.

Eszti néni észrevette, hogy a kép felkeltette az érdeklődésemet.

– Ismered-e, aki a képen van? – kérdezte. Válaszként csak a fejemet ráztam nemleges választ adva.

– Nem is ismerhetnéd! – nevette el magát. – Régen eltemettük már, a temetőben fekszik. Vár engem – világosított fel Eszti néni.

Határozottan tudtam már, hogy mi a temető, és falusi gyerekként a háziállatok elpusztulásával az élet végessége is bekúszott már a tudatomba. Mégis, hogy „vár engem”, olyan élővé tette az elhunyt személyt, mintha időben egy nagyon közeli találkozásról volna szó.

– Ő a férjem. Pistának hívtuk. Minden reggel tejet ivott ebben a nagy bögrében. – és megmutatta a számomra hatalmasnak tűnő 7 dl - es keménycserép bögrét a kredencen.

– Jó ember volt, mindig a mezőről hozott virággal kedveskedett. Ez a kép pedig az eljegyzésünk napján készült, és egy nagyon különleges virág van a kezében. Úgy hívják ezt a virágot, hogy jézusszív. Ismered-e?

– Nem. – mondtam ezúttal szavakkal. Volt nekünk is néhány virágunk az előkertben: ismertem az árvácskát, a kék nefelejcset, a büdöskét. Jézusszív. Ilyen nem rémlett.

– Na, gyere. Megmutatom.

Magához vette a botját és kibicegett a tavaszi napfényre. A ház oldalához irányította a figyelmemet, ahol sorban egymás után vagy öt tő gyönyörű rózsaszín virágú növény vette birtokba a területet. A szív alakú virágok a növény szárain egymás után sorakoztak, súlyukkal kicsit meghajlítva az ágat. A látvány teljesen magával ragadott. Elragadtatásomat Eszti néni is észrevette, és leszakított nekem néhány szálat, amelyeket otthon aztán édesanyámmal vázába raktunk.

Nagy szívvirág (Lamprocapnos spectabilis)

Az idő lelkembe bugyolálta ezt a kis emléket és teljesen a felszín alá süllyesztette. Már a Beregi Múzeumban dolgoztam, amikor a főnököm egyik tanulmányához a raktárban lévő textileket teljesen át kellett pakolnunk. A beregi vidékre jellemző, keresztszemes hímzéssel díszített, házi kendervászon kendők közt kellett megkeresnünk a fotózásra kijelölteket.

Miközben pakoltam egyik kendőt a másik után, egyszer csak az egyik kendő lekérezkedett a többiektől a földre, beborítva az egész lábfejemet. Felemeltem és ráterítettem a többiekre. Ámulatba ejtett, amit láttam. A kendőt piros-kék keresztszemmel kialakított jézusszív virág díszítette. Ahogy ránéztem a kendő mintájára, teljesen felidéződött bennem az a délelőtt, amikor a jézusszív virág először elkápráztatott. Ahogy a gyermekkori történet minden részlete kibomlott bennem, végigáradt rajtam egy felismerés-féle. Az, ahogyan Eszti néni együtt élt a magányát csökkentő emlékeivel. A férjével, akit már csak képen érinthetett meg, a kredencen őrzött bögrével és a szívvirággal, amely minden tavasszal az eljegyzése napjának emlékeit elevenítette fel számára.

Kendő, Beregi Múzeum gyűjteménye. Ltsz: 64.133.3.

Vajon ez a kendő mire emlékeztette a készítőt? Vagy csak elragadta a virág szépsége és fénykép híján így tudta a téli napokon a tavaszt felidézni? Ezt már nem tudhatjuk meg, mert a leltárkönyvi adatok ezekre az információkra nem térnek ki. A kendőt, amely gyermekkori emlékeimet oly erősen felidézte, 1964-ben Csiszár Árpád leltározta be a Beregi Múzeum néprajzi leltárkönyvébe. File Irma készítette Gergelyiugornyán 1914-ben. Aztán később is találkoztam még ezzel a mintával a múzeumi gyűjteményben egy gyászkendőn, feketével hímezve. A gyászkendőt – ugyancsak a múzeumalapító Csiszár Árpád szerzeménye – Kári Ida készítette 1928 körül Gergelyiugornyán. De nem csak a régiek, hanem újabb textilek is hirdetik a jézusszív virág szépségét.

         Gyászkendő, Beregi Múzeum gyűjteménye. Ltsz.67.26.1.         

Futó, Beregi Múzeum gyűjteménye. Ltsz. 2004.50.1.

A rúzs, amely kihangsúlyozta rajtam édesanyám vonásait, rózsaszín. Pont olyan élénk, mint a jézusszív virág szirmai. Nyugodtabban, mosolyogva fordulok ki a fürdőszobából:

– Te, Anti! Tudod, hogy mennyire szeretlek téged?

– Mennyire? (Szereti hallani, hogy mennyire.)

– Amennyi szívecske van a jézusszív virágon – kapja a választ.

– Jézusszív virág?? – kérdezi a gyerek. – Az meg micsoda?

– Na gyere, megmutatom.

És elsétálunk a harmadik szomszéd virágoskertjéhez, hol épp virágban pompázik a jézusszív.

 Vargáné Hegedűs Eszter, múzeumpedagógus