– egy újabb világjárvány margójára

Az ismeretlen dolgokkal való első találkozás általában félelmet kelt az emberekben. Természetes és érthető ez a reakció a betegségek esetében is, s a régi korok emberei sem éreztek máshogy. De legyen szó egyszeri, vagy visszatérő betegségről, minden korszakban sikerült azt megszüntetni vagy visszaszorítani!

Az emberiség történelmét végigkísérték a járványok, és sajnos még a modern orvostudomány korában is bármikor kialakulhat egy-egy világjárvány, ahogyan ez néhány hónapja is történt.

Napjainkkal ellentétben az ország vezetői régebben jóval kevésbé tulajdonítottak jelentőséget az egészségpolitikának. Pedig a betegségek legalább annyira meghatározták egy-egy országrész társadalmi viselkedését, mint a háborúk, forradalmak vagy az országgyűlések.

A 19. század első felében is megjelent egy kór, amely addig a világ nagy részén ismeretlen volt: a ”század pestise”, a kolera. Az epekórságnak is nevezett, gyorsan terjedő, hirtelen lefolyású (3 napos lappangási idő), kiszáradáshoz vezető fertőzés 1831 és 1915 között Magyarországon öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított. Hazánkban az akkori lakosságszámhoz viszonyítva ez volt a 19. század legsúlyosabb demográfiai katasztrófája. Majdnem minden második beteg meghalt, összesen körülbelül egymillió fő, köztük a Széphalmon élő Kazinczy Ferenc is.

A kór 1817-ben Indiából indult ki, majd az orosz és lengyel területeken zajló háborúk és felkelések során 1830 végére a katonák által a magyar határ közelébe is eljutott. Tovább terjedésének megakadályozása érdekében lezárták az északi magyar határt. Ám amikor egy rövid időre megnyitották, 1831 nyarán Galíciából a máramarosi fuvarosok által bejutott az országba. A só- és faszállító tutajosok aztán elterjesztették a Tisza mentén, s Bereg vármegyét is elérte.

A pánik elkerülése és a járvány tovább terjedésének megakadályozása érdekében kordonokat és karanténokat állítottak fel, de már későn. A karantén szó az olasz negyven számnévből (quaranta) származik, mert azokat régen 40 napig tartották fenn, illetve benne az embereket.

A Beregi Múzeum történeti adattárában több dokumentum is található, amelyek segítségével képet alkothatunk arról, hogy akkor hogyan próbáltak meg védekezni a betegség ellen, és miként élhette meg Bereg vármegye lakossága ezt a nehéz időszakot.

A legsúlyosabb emberveszteséget a megjelenésekor okozta a kolera. 1831. június 2-án Beregszászban megalakult az ún. „vész bizottmány”, amelynek tagja volt Lónyay János, (Lónyay Menyhért édesapja) Bereg vármegye alispánja és Ilosvay Menyhért akkori főszolgabíró is. Ilosvay Menyhért apósához, Eördögh Dániel kopócsapáti (ma Aranyosapáti) földbirtokosnak 1831. augusztus 6-án Ilosván írt leveléből tudjuk, hogy őt és Bay György főszolgabírót bízták meg a felvidéki járás és az újlaki (ma Tiszaújlak) határtól Beregkisfaludon keresztül a lengyel határig húzódó, s a kolera feltartóztatását szolgáló kordon vonal őrzésével. Levelében arról is tájékoztatást ad, hogy településükön és a Felvidéken akkor még nem volt járvány. De közel feküdt Máramaros vármegye határához, ezért arról is írt, hogy „[...] minden órán várjuk mi is azon veszedelmes vendégnek bé köszöntését.”

Közel két héttel később, 1831. augusztus 18-án rokonához, a Bereg vármegyei Kis-Almáson élő Jobsthy (Jobszty) Ferenc pénztári ellenőrhöz írt levelében azt olvashatjuk, hogy akkor már az Ilosva környéki falvak mellett Ungváron és a felvidéki járásban is felütötte fejét a kór, több halálos áldozatot követelve. Egy Kis-Almáson elhunyt személlyel kapcsolatban az alábbiakat tanácsolta rokonának: a halott családtagjait és azok cselédeit helyezze megfigyelés alá, hogy senkivel se érintkezhessenek. A meghalt személyeknek lehetett harangozni. A külön e célra kialakított temetőben a koporsók körülbelül 2 méter mélyre való eltemetése után a sírásókat 21 napig tartsák őrizet alatt, akik közben senkivel sem kommunikálhatnak.

A Beregszászban élő Sztankó János főorvos felesége, Jobsthy Anna, Jobsthy Ferenc rokona 1831 júliusában és augusztusában Kis-Almáson élő édesanyjának írott leveleiből megtudhatjuk, hogy orvosfeleségként aggódott a férjéért. Ő vizsgálta meg a környék, így Vásárosnamény betegeit is: „[...] a hányszor el megy, mindég félek hogy meg betegszik, most sints ide haza Naminyba ment.”

Ennek ellenére ő és férje sem féltek, pedig a többi orvos a párjához járt beszámolni a betegek állapotáról. Levelében édesanyját így próbálta erősíteni: „[...] de tudja az Isten én nem tudok tőlle úgy félni, mint némellyek, hiszen pedig ha valaki elkaphatja, mi el kaphatjuk, [...] de én nem félek még is, Muki is azt mondja hogy leg jobb ha az Ember nem fél. […] Tsak arra tudnék menni, hogy Aratásig még kedves Anyámhoz mehetnék, mert osztán ki tudja mikor mehetek, legalább rá beszélném édes Anyámat, hogy ne féljen az Cholerától.”

A kolerával szemben való védekezésről így ír: „[...] Az emberek persze füstölik magokat, mozsdanak is. [...] Igen nagy gyorsaság kell ezekhez a Cholerásokhoz, mindjárt fürösztik meleg vizbe és Kámfor Spiritussal dörzsölik, és ha aval késnek, már kevés reménység van az beteghez.” Ezért édesanyjának küldött kámfort és keserű sót. 1831. augusztus 5-i levelét így zárja: „Kevesednek már az betegek Beregszászba, hála Istennek.”

Az 1831-32-es járvány Magyarországon parasztlázadáshoz, úgynevezett kolerafelkeléshez vezetett. A kormányzati intézkedések nyomán felállított kordon miatt ugyanis az északkeleti vármegyék lakosai nem tudtak eljutni alföldi munkahelyeikre. Ez, a zárlat okozta élelmiszerhiány és a kormány hatástalan egészségügyi intézkedései (kútfertőtlenítés, bizmutpor gyógyszerként és víztisztítóként való felhasználása) miatt terjedt el az a téves (!) nézet, hogy a kormányzat és a földesurak valójában nem védelmezni akarják a lakosságot, hanem nagyszabású mérgezési hadműveletet indítottak ellenük. A felkelést végül a teljhatalmú királyi biztossá kinevezett vásárosnaményi ifj. báró Eötvös Ignác (vásárosnaményi báró Eötvös József édesapja) magyar királyi alkancellár, Sáros vármegye főispánja számolta fel, amelynek során 119 felkelőt kivégeztek, több ezer részvevőt bebörtönöztek vagy testi fenyítéssel sújtottak.

vásárosnaményi ifj. báró Eötvös Ignác

A tífuszhoz és a vérhashoz hasonlóan a kolera is leginkább a szennyezett vízen keresztül szedte áldozatait. Ezért a szennyezett víz tisztítására gyakran mészkőből faragott, több liternyi víz tisztítására használható vízszűrő köveket használtak. A Beregi Múzeum gyűjteményében is található egy, az 1831-es kolera-járvány alkalmával használt vízszűrő kő.

Az 1831-es kolera-járvány idején használt vízszűrő kő a Beregi Múzeum gyűjteményéből

Ma már sokkal többet tudunk az ismert betegségekről, ám az újaktól a mai kor embere is fél. De ahogyan régen, úgy most is vissza lehet szorítani és meg lehet szüntetni azokat!

Filepné Kiss Renáta